Doma-Mikó István: Kamikazek. Szolnok 2024. RepTár Szolnok Nkft, 263 oldal
„Tisztelitek a bátorságot, tisztelitek a hősiességet! Rendben. De nem csak azt csodáljátok, amire ti nem vagytok képesek?” A mű elolvasása után végkép elgondolkodtató e kérdés.
Végre egy alkotás, amely nem rosszindulatú, nyugati forrásokból merített lózungokra építkezve formál véleményt a II. világháború kamikaze pilótáiról, hanem azon légicsatákat megjárt japán veterán katonát szólaltatja meg, akit csupán a háború vége mentett meg attól, hogy bajtársait követve, a hazájáért végrehajtsa öngyilkos küldetését. A kamikaze időskori visszaemlékezésein keresztül kapunk képet arról, hogy valójában miért és hogyan repültek a társai a biztos halálba. Betekintést nyerünk e könyv által a nagyrészt tizenévesek lelki világába, és utolsó napjaikkal együtt végigélhetjük hősi halálukat is. A mű nyelvezetének és írói bravúrjainak köszönhetően megjelennek előttünk a történések, szinte a fiatal harcosokkal együtt lépünk az utcán és veszünk részt a csatákban, majd kísérjük őket utolsó bevetésükre.
Mindezt egy olyan író tollából kapjuk kézhez, aki ötödik évtizede él Japánban, és életének jelentős részét szánta a kamikaze pilóták történeteinek felkutatására. Többek között az egyes fejezetekben megjelenő interjúformának köszönhetően nagyon jól ábrázolja a szereplők lelkében lezajló folyamatokat, pontosan tudjuk, mit éreztek az utolsó három napban, az utolsó reggelinél, amikor már tudták, hogy mindössze pár órájuk maradt hátra, és mit éltek át a becsapódás előtti utolsó pillanatokban. Mélységeiben ismerhetjük meg a japán lélek és az élethez való hozzáállás rejtelmeit, illetve a mű végére ténylegesen érthetővé válik számunkra, mi is valójában a busidó.
Érezhető, hogy a túlélő elbeszélőben van egyfajta bűntudat azért, mert bajtársaival ellentétben ő nem adta életét a hazájáért, élve került ki a háborúból. Számos ilyen és ehhez hasonló helyzetet boncolgat, majd old fel a kötet, így ha egyszer a kezébe veszi az olvasó, nem fogja tudni egyhamar letenni. Már az első oldalakon beleolvadunk a hazájukért küzdő, fiatal katonák világába, akik – legtöbbjük 16–26 évesen – önmagukat leküzdve cselekedtek meg olyan tetteket, amelyeket a mai, életük nagy részét már leélt férfiak többsége meg sem tud érteni.
Az ámulattal vegyes tisztelet mellett ugyanakkor sajnálat is megjelenik az olvasóban, hiszen fiatal fiúkról, sok esetben még gyerekekről van szó, akiknek több heti éhezés után, lefogyva, legyengülve, legtöbbször gyorsított kiképzést követően, egy hirtelenjében összerakott „repülőben” kellett a biztos halálba repülniük, hiába tudták, hogy ezt a háborút nem nyerhetik meg. Ilyen fiatalon olyan méltóságteljesen néztek szembe a halállal, hogy mi a történetüket olvasva csak remélni tudjuk, hogy legalább bátorságuknak mintegy töredéke megtalálható bennünk is, és nem csak azért csodáljuk őket, mert ha úgy hozza a sors, mi nem lennénk minderre képesek. Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt állítom, hogy a halál végig jelen van a sorok között, remek lehetőséget kínálva a létünkhöz kapcsolódó miértekben való elmerülésre.
Eredeti megjelenés: DuoGladii IV. évfolyam (2025) 1. szám, 89. oldal
KÓNYA DORKA
